zajlás

na hát kérem az van, hogy a bizakodvány eltűnt.
a függetlenségem még tulajdonképpen egy héten át teljesedett ki. ma leültünk gyönyörű gyermekkel még egysezr, utoljára átbeszélni a dolgokat. nem nagyon siekrült, az elektív mutacizmusa engem is elnémított. éreztette, hogy semmi mondanivalója sincs számomra - én meg úgy döntöttem (laci tanácsára), nem játszom tovább azt, amit eddig: nem engedem meg magamnak, hogy sírjak, hogy annyi mézet adagoljak a keserű pirula mellé, hogy ne is érezze az ízét, és vártam, hogy ő mondja el a dolgait.

nem jött.

nem mondott szinte semmit. beszéltünk semmiségekről - ez amúgy nagyon szórakoztató volt, de mindig jó volt vele dumálni - és kész. és ettől lettem egyre idegesebb, mert túl jól éreztük magunkat ahhoz, hogy kibökjem, nem gondoltam meg magam.

na, pont ezért tettem meg azon nyomban.

remélem nem látta rajtam, hogy összeszakadok ettől, és azt hiszi, egy kegyetlen picsa vagyok, aki egyetlen könny elhullatása, és a minimális idegesség nélkül mondja el neki, hogy tényleg vége. mert akkor talán meggyűlöl annyira, hogy ne fájjon neki. nekem már fájt eleget. elég volt egymás sorsának rontásából.

persze, mondott most is olyanokat, ami szarul esett, bántó volt. és most nem volt kedvem elnézni. kiakasztott, na. nem akartam, hogy egy kábé hatéves sztorinak így legyen vége. (nem, nem hat évnyi együttlétnek. hat év mindenfélének.) elhúztam a vérbe. lacival ittunk egy sört, majd ő elment órára (előtte még elmesélte legutóbbi randi-élményét, na őt sem irigylem).

és most nem merem megnézni a mailjeimet, mert félek, hogy írt.