zajlás

de eszembe jutott egy történet, és azzal kapcsolatban az is, hogy nyilván okkal nyerjük el egymást a Világméretű Párosítójátékon, illetve okkal nem. már csak azért is, mert a szerelemnek eufemizált féktelen vonzalom és ivarzási mámor kevéssé szokott szép, tartalmas kapcsolatok alapja lenni (nem tudom, hogy ennek következménye-e, hogy hiányzik is belőlük, de ez végül is mellékvágány most), inkább látom annak a tiszteletet, elfogadást, közös értékrendet és még több egyéb tényezőt, ami most nem jut eszembe (ha-ha, de tényleg, nem akarom elveszíteni a fonalamat). ezek alapján szerintem esélyesebb, hogy kellemesen lehúzok valakivel úgy 40-50 évet, csak kérdés, hogy ez így rendjén van-e. lehet számítással, csak ésszel kitalálni, hogy mitől lesz több embernek (apa, anya, gyerekek) jó? vagy csak a bizonytalanságtól rettegő, bennem lakó kicsi szürke nyárnyika kapaszkodik a rációba, tök irracionálisan? mennyire kell okosnak lenni? mennyi az a kicsivel kevesebb szeretet és a kicsivel több tisztesség? érezhetem jól magam úgy, hogy minden hosszabb döntési-mérlegelési folyamat eredménye? hova fér be a spontaneitás? mennyire kell türelmesnek lenni, mikortól lehet torkot harapni (diszkréten, legelészve persze, de mégiscsak)?

most ahogy én ezt visszaolvasom, eszembe jut kecsó, aki ezt valószínűleg úgy fordítaná le, hogy "mi van, tündérke, félsz, hoyg soha többé nem fogsz egy jóízűt b4szni?"