hogy folyamatosan meg akarom írni a kényszerképzetemet, amikor olyan állapotban érek haza, vagy ébredek, de akkor írásképtelen vagyok, érthető okokból kifolyólag. most viszont egyik sem áll fenn, úgyhogy:

az alkohol tényleg méreg, a cigivel és a "rosszal" együtt belemászik a keringésbe, és akkor az ember érzi, hogy a vére sűrű és fekete és keserű. aztán elnyúlik egy kád forró vízben, és látja, hogy a bőre alól szivárog ki a szürkeség.

ezzel majd egyszer kezdek valamit, de most még nem tudom, mi lesz belőle.

ja, és múltkor akartam írni a bátyámról, csak vagy siettem, vagy fáradt voltam. talán most.

mert amikor kislány voltam, még ennél is kislányabb, nem irigyeltem a testvéres embereket, igazából most sem annyira. nyilván ez önzés is. de egy bátyot mindig szerettem volna. akinek falazhatok, mikor éjjel az ablakon elsunnyog metálbuliba, aki először nyom a kezembe vadászt, mondván, hogy most felügyelet alatt vagyok, akivel aztán később el lehet menni rákenrólni, akinek van egy zenekara, és a barátnőimmel eljárhatunk a koncertjeikre csápolni. aki összejön a legjobb barátnőmmel, akinek tudom, hogy a csirke melyik része a kedvence, és aki hozzám vágja az éjjeliszekrényén imbolygó könyvkupac legfelső kötetét, mert korán reggel megyek be a szobájába megkérdezni valamit, de nem engem talál el, hanem egy korsót, amit egy külföldi útján lopott, és egymillió története fűződik hozzá, és apró darabokra törik, és ezért három napig nem szól hozzám.

lehet, hogy nem is baj, hogy egyke vagyok.

(igen, már kisiskolás koromban rájöttem, hogy az embernek nem születhet bátyja. na.)

szóval okoljátok mindenért a nem létező bátyámat, aki nem szocializált kellően normálissá a férfiak kezelését illetően, és nem tanította meg nekem, hogy hogyan kell úgy barátjának lenni egy fiúnak, hogy nem telepszem rá.

na, jóéjt.